"Őszinteség a legnagyobb erény" - Ég veled Józsibácsi! (In memoriam Kun József ny. m. ezredes)

Ma reggel kaptuk a szomorú hírt, hogy életének 76. évében elhunyt Kun József nyugalmazott mérnök ezredes, a hazai katonai helikopteres repülés (egészen pontosan üzemeltetés) egyik meghatározó alakja. 

Kun József mérnök (itt még) százados. A sokunk által tisztelt és szeretett szakember 2019.02.11-én hagyott itt végleg bennünket. 


Jelen sorok írója azon szerencsések között tarthatja magát számon, aki személyesen is ismerhette Kun Józsefet. Mi több, arra is lehetősége adódott, hogy soha véget nem érően tehesse fel Neki kérdéseit a modern (gázturbinás) katonai helikopteres repülés kezdeteiről, a megszerzett tapasztalatokról, történetekről. A kérdéseket a maga szerénységével mindig igyekezett a legjobb tudása szerint megválaszolni, s jóllehet évtizedekkel korábbi élményei azért meg-meg koptak, de élvezettel mesélt! Egy alkalommal meg is jegyezte, hogy az volt élete legszebb időszaka, amikor Szentkirályszabadján a 87. Bakony Harcihelikopter Ezred jogelőd alakulatánál tölthette be a Mérnök Műszaki Szolgálat vezető mérnöki (főnöki) beosztását. 

De sohasem arra volt büszke, hogy vezető mérnök vagy hogy főnök volt! De nem is arra, hogy mennyi probléma nyitjára jöttek rá a vezetésével, vagy akár jött rá Ő maga. Ezt természetesnek vette, hogy ami probléma, azt meg kell oldani. Amire büszke volt az sokkal inkább az, hogy a szakma fejlődését (hírnevét) elősegíthette és elindíthatott fiatalokat a (mérnök)műszaki pályán! A mérhetetlen örömöt Neki a tudásátadás adta: látni a csillogó szemet, az érdeklődést, a szorgalmat! 

Józsibácsi, (mert annak ellenére, hogy a jelentős korkülönbség ellenére egyből felkínálta, hogy tegezzük egymást én mindig így szólítottam) a szeretett szentkirályi évei után a CSRP-re került, ahol is repülő mérnök-műszaki szolgálat főnöki, majd ugyanitt a parancsnokság anyagi-technikai helyettese lett. A Katonai Légügyi Hivatal felállítása után itt töltött be magas pozíciót. Katonai pályája után a civil szakmában helyezkedett el - sikeresen. És nem meglepő módon utolsó civil "beosztása" is a fiatalok kiválasztásával és képzésével volt kapcsolatos.

Mint írtam, Kun József végtelenül szerény ember volt. Sohasem hencegett tudásával és több évtizednyi tapasztalatával. Beszélgetéseink alkalmával csibészsége, víg kedélye sohasem hagyott alább. Legutóbb november végén beszéltünk, ekkor még nem tudtam, hogy utoljára: diskurzusunk tárgya az anyagomban pirossal megjelölt kérdéses részek lektorálása volt, azonban ezek örökre megválaszolatlan kérdések maradnak. Az viszont nem kérdés, hogy milyen ember volt Ő. S talán mi sem mutatja ezt jobban, hogy bárkivel beszéltem is Róla, csak jót meséltek. Soha, de soha egy rossz megjegyzést nem kapott. Érezni lehetett, hogy tisztelettel és elismeréssel beszélnek Róla.

Hogy milyen ember volt, vagyishogy mi volt az Ő hitvallása tulajdonképpen, arra talán rávilágít a Vele folytatott beszélgetéseink egy-egy lejegyzett részlete, melyeket szívesen megosztok mindenkivel: aki ismerte, az biztosan ráismer, aki pedig nem ismerte, ő talán el tudja képzelni.

Adalékul annyit jegyeznék meg, hogy 1964-ben kiváló minősítéssel végezte el a repülőműszaki főiskolát és kapott repülőgép sárkány-hajtómű technikusi végzettséget. Kezdetben Jak-18-asokat "simogattak", később pedig az iskolán fogták őket, így a frissen érkezett L-29 Delfineken kezdte meg szakmai karrierjét. De, hogy hogyan is került a pályára? Íme Józsibácsi válasza:

"Ez egy kicsit bonyolult történet. Ugyanis én a katonai pályámat a II. Rákóczi Ferenc Katonai középiskolában kezdtem meg. Az iskola amúgy 1953-ban nyílt meg és 1958-ben meg is szűnt így lényegében egy évfolyam volt az, amelyik itt érettségizhetett. Ide én az akkor még ellenforradalomnak kikiáltott 1956-os forradalom utáni évben, azaz 1957 augusztusában vonultam be és 1958 augusztusáig jártam ide, így egy tanévet töltöttem el. Itt egy nagyon összetartó csapat alakult ki, a „rákóczistákból” később nagyon sok tábornok és ezredes került ki.  Ugyan csak egy évig voltunk ott, de az az egy év elég volt ahhoz, hogy belénk neveljék a katonás fegyelmet, a rendet. De egyúttal meg is szerettük a katonai pályát. Ezután hazakerültem Püspökladányba, ott fejeztem be a gimnáziumot. De már a gimnáziumi éveim során bejártam a Hajdúszoboszlói repülőtérre és ejtőernyőztem, sőt még vitorlázó repülőgépen is repültem. Így ebből fakadóan jelentkeztem repülőgép vezetőnek 1961-ben a Kiliánra. Itt például Kositzky Attilával voltam egy évfolyamban, azonban egy év után letiltottak a repülésről: nem volt meg az 1/A minősítésem, így nem mehettem ki a Szovjetunióba sem. A problémám csupán annyi volt, hogy az idegvégződéseim nem voltak zsírpárnába ágyazva. Ez már elég volt, hogy a Jak-18-as Fürjeken elsajátított kezdeti repülőórákat ne folytathassam más típuson."

(...)

"A Szovjetunióba 1967-ben kikerülve felvételi vizsgát kellett tenni. Mivel a felvételi vizsgám kiválóan sikerült, így engem egyből villamosmérnökire szakra iskoláznak be, azaz EMO-snak, mire én mondtam, hogy „biztosak a döntésükben, mivel én kérem sárkány-hajtóműves vagyok, én maximum csak az Ohm törvényt ismerem, de integrált meg differenciált formában nem biztos, hogy felismerném!” Mire ők jelezték, hogy ezt elfogadják, de akkor haza lehet menni. Mondtam haza ugyan nem jövök, megette hát a fene, akkor leszek villamosmérnök!

Az első év kicsit lazább volt, de mivel ott nem nagyon alapoztak a már megszerzett tudásra, hanem szinte elölről kezdték a tananyag okítását, így nem maradtam le a csoporttól. A mi ötnemzetiségű tancsoportunkban volt rajtam kívül még egy magyar, a Nagy Laci, három német, egy Jugoszláv meg egy Észak-Koreai, de nagyon jól megértettük magunkat, mély barátság alakult ki. Még a koreaival is, pedig ekkor már a személyi kultusz az országukban kezdett elharapódzni és őt csoporttársaival együtt nem a nagy szovjet barátság ápolásának céljából, hanem szigorúan csak a tanulásért küldték ki. Igaz a csoportunkban egyúttal ő is volt a legokosabb. Mi persze a kommunista szombatokon, ami gyakran italozásba torkollott, is elhívtuk, gyakran el is jött, azonban a másik négy, más szakon tanuló csoporttársa ezt nem nézte jó szemmel, így csoporttársunk kérte, hogy vegyük finomabbra ezt a nagy barátságot. Mi persze ezt figyelembe is vettük, azonban sajnáltuk, hiszen fiatalok voltunk, nőtlenek is és hát a moszkvai szórakozóhelyeket is kellő gyakorisággal látogattuk és ő ebből az ideológia miatt nagyrészt kimaradt.

De mindeközben tanultunk is rendszeresen, készültünk a vizsgákra legjobb tudásunk szerint. Második évtől én voltam a magyar csoport parancsnoka is. Az akadémiát végül 1972-ben, kiváló eredménnyel végeztem el, kiválóbbal, mint – sajnos azóta már meghalt – Laci barátom, de én ezt annak tudtam be, hogy többet és jobban tudtam oroszul, mint ő. Talán ez lehetett azért is mert többet jártam az orosz lányoknál… Viccet félretéve mindketten nagyon jó és alapos oktatást kaptunk és megvolt bennünk a kellő elkötelezettség is. Oroszul is jól megtanultunk és kaptunk egyúttal orosz katonai tolmácsvizsgát is a „repülő és űreszközök villamos berendezéseinek üzemeltető mérnöke” titulus mellé.

Eddigi életem tehát végig vadászcentrikus volt, helikoptertől csupán annyit tanultunk, ami tulajdonképpen szükséges volt a mozgásuk megértéséhez. No de hazaérve egyből Szentkirályszabadjára kerültem, ahol éppen akkortájt kezdődött meg a Mi-8-as századok felállítása. Amikor én odakerültem, akkor éppen másfél század volt, így én már aktívan részt vettem az oroszok által, orosz személyzettel hazánkba szállított helikopterek Magyarországon történt átvételében. 1973-ban viszont már mi vettük át Kazanyban a 3. század helikoptereit, nem az oroszok repülték haza. Az átvevő csoport parancsnoka Hollósi Nándor mérnök őrnagy volt, én, mint az üzemeltető alakulat EMO mérnöke vettem részt a munkában. Később a két személyszállító gép kazányi átvételénél szintén ott voltam."

Már csak a Mi-24-es hiányzik, és a kép teljes lehetne abból a szempontból, hogy minden típus szerepel rajta, amin Kun József hosszabb ideig szolgálatot teljesített. (A kép forrása: facebook)

(Később az első Mi-8-as nagyjavítások, akár külföldi, akár hazai megszervezésében, ellenőrzésében és felügyelésében is kiemelkedő szerepet töltött be. Szaktudása révén a Mi-24-esek rendszeresítésére kijelölt mérnök-műszaki állományba is beválogatásra került. Ennek kapcsán jegyezte meg, hogy: 

"...a Mi-24-esek hadrendbe állítása kapcsán fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy alapvetésem volt, hogy csak akkor fogok neki a Mi-24-es hazai mérnököket is érintő üzemeltetésébe, ha én magam is a Szovjetunióban tanulhatom meg az oroszoktól a típust. Mert tudni akartam minden újdonságról, felkészülten akartam nekikezdeni a harcihelikopter üzemeltetésének. Így lettem én a sárkányos csoport vezetője és egyben tolmácsa is. A kinti kiképzés egyben arra is jó volt, hogy megismerjem a jövőbeli kollégáimat és már kint össze tudjunk kovácsolódni, és hazajőve majd egyből tudjam, hogy kire miben tudok majd számítani. Persze segítettem is őket kint, mert ha én már megértettem a tananyagot, akkor már el tudtam nekik magyarázni. Ekként a magas fokú szakmai orosz nyelvtudásom nagy segítséget jelentett itt is.

Azonban az az igazság, hogy az orosz részről sem volt még teljesen felkészült a minket oktató szakértői gárda sem, ugyanis annyira új volt a típus, hogy lényegében ők is csak akkor, vagy nem sokkal előttünk tanulták meg a típust. Először még csak Mi-24A-kat mutogattak nekünk, majd végre-valahára hoztak egy korai szériás Mi-24D-t is. Azonban ezen az oktatóink még annyira sem érezték magukat otthon, így ebből adódott egy vicces eset is. Történt, hogy azt gyakoroltuk, hogy a hidraulika rendszer hogy működik a gépen. Oktató javaslatára egyéb más rendszer mellett a gép minden elektromos rendszerét is kikapcsoltuk. Mindeközben azonban voltak, akik nem a földről követték nyomon az oktató iránymutatásait, hanem fent bóklásztak a gép tetején. A futóműnek azonban kontroll-ellenőrzője volt fent is, és azon rajta két nyomókapcsolóval: egyik piros, míg a másik zöld volt. Az egyik srác, gyermeki ártatlansággal gondolta, hogy játszik egyet és megnyomta az egyik gombot. Mint kiderült ezzel a futómű behúzását indította el, mely félig be is húzódott és a gép pedig oldalára dőlt. Mi persze kikerekedett szemekkel néztünk az oktatóra és kérdeztük, hogy mi történt? Rossz ez a helikopter? Azonban a megoldást ott helyben nem tudta még ő sem, csak később a leírásból jöttünk rá mi is, hogy a fenti két elektromágneses kapcsoló csak akkor működik rendeltetésszerűen, azaz nem engedi a véletlen futóműbehúzást, ha áram alatt voltak a gép rendszerei, de mivel nem voltak, így csak egy rugó tartotta ellen, így benyomhatóvá vált. Az volt a szerencse, hogy ez már nem olyan gép volt, ami repülésre volt még hivatott. Felemeltük kikalapáltuk a behajlott lemezeket, a szárnyon a rakétasínek ugyan kicsit tönkrementek, de azért visszahajtogattuk ezeket is. Persze aztán ezt nem nagyon propagáltuk, hogy a magyar csapat ilyen okos volt, hogy majdnem felborította a helikoptert a földön. De azért összességében jól megtanítottak minket, sőt még a vizsgát is arra használtuk ki, hogy tanuljunk.

A vizsgák kezdetben úgy működtek, hogy valaki a csoportomból kihúzott egy tételt, megkérdeztem tőle magyarul, hogy tudod a tételt? Ha az volt a válasz, hogy nem nagyon, akkor mondtam neki, hogy mindegy, hogy mit mondasz csak folyamatosan járjon a szád, én meg majd fordítom a helyes válaszokat a vizsgáztatóknak. Persze az oktatóink sem voltak kezdők: mondták, hogy tudják, hogy én tudom, így csináljuk inkább azt, hogy értékeljek és döntsem el én, hogy ki tudja és ki nem. Így történt, hogy a mi sárkányosainkat lényegében én vizsgáztattam le."

Kun József Mi-24-es átképzőcsoportjával 1978. áprilisában. A pilótakabinban Baji Béla, az ajtóban Malmarits Tamás, fent a kabin tetején Virtlik István. Kun József bal oldalt a létrán ül. (Ez a korai Mi-24D volt amúgy az, amit olyan sikeresen félig felborítottak. :) )


Jóllehet helikopteres karrierjét a Mi-8-ason kezdte el, azonban a Mi-24-es is hamar a szívéhez nőtt. Itt éppen előadást tart a nemrég hadrendbe állított technikáról. (Szentkirályszabadja 1980-as évek legeleje)


Mit szeretett legjobban a hivatásában? Íme a válasz:

"Tulajdonképpen repülőgép-vezető szerettem volna lenni, de amikor rájöttem, hogy nem lehetek repülőgép-vezető, akkor sikerült saját magamat meggyőzni arról, hogy jobb nekem a repülőgép-mérnöki műszaki pálya. Végül sikeresen meggyőztem magamat is, hogy én ezen a pályán lehet, hogy több hasznot tudok fordítani, vagy hasznosabb tagja lehetek a repülő társadalomnak. Később az volt a jelmondatom, hogy az ne jöjjön repülő műszakinak, akit nem boldogít az a tudat, hogy fölszállt a repülőgép, és vissza is jön az a repülőgép, és ebben az én munkám benne van és valamiképpen én is hozzájárultam ahhoz, hogy repül a gép. Ha valakit ez nem tölt el boldogsággal, vagy nem elégíti ki, akkor az hagyja ott a repülő-műszaki pályát, mert amúgy ez egy embert próbáló kemény munka: tulajdonképpen mindig másodhegedűs vagy, és a munkádat végezni kell esőben, hóban… Éppen ezért ehhez az kell, hogy szeresd egyáltalán a repülést, és büszke legyél arra, hogy Te ezt érted, tudod, meg tudod csinálni, és hogy benne van a munkád abban, hogy repülnek ezek a helikopterek.

Nekem abban szerencsém volt, hogy a mentalitásom is olyan, hogy én pörgős gyerek vagyok, szerettem azt, hogyha tudok mindenről. Namármost a másik jelszavam az volt – és ezt hangoztattam is -, hogy én jobban tudok hazudni mindenkinél. Kértem, ha történt egy esemény, azt nekem mondják el őszintén, ha olyan a dolog, ha lehet, akkor én azt elintézem, végigviszem, hogy majd én hazudok ott, ahol kell hazudni. Szóval ezt értették is és ennek megvolt az eredménye is: nagyon sok srác jött, és őszintén elmondta, hogy mit rontott el. 

És mi az, amit legkevésbé?

"Az őszintétlenséget. Tehát, hogyha valaki nem őszinte velem. Ezen a pályán nem lehet hazudozni. És tulajdonképpen az őszinteség az a legnagyobb erény is egyben. És én elítélem az őszintétlenséget, aki próbál hazudozni, próbál átverni, nem az igazat mondani.

(...) 

Másik dolog az, hogy én sokszor veszekedtem más fegyvernemek képviselőivel, akik szóvá tették, hogy micsoda trehányság van a légierőnél, ott nincs rend, meg nincs fegyelem. Mire én mindig azt mondtam, hogy az a sorkatona, akire rá van bízva egy ilyen komoly repülőgép és ezen keresztül emberek élete, esetükben nem azt nézem, hogy milyen sarkosan tud fordulni, vagy hogy mennyire tud tisztelegni, hanem azt tartottam elsődlegesnek, hogy őszintén, tisztességesen hajtsa végre azt, amit én mondok neki, és ha valami problémája van, nekem szóljon. Ha nem tudja megcsinálni, akkor is szóljon és ne sumákolja el. Igaz ehhez az is kellett, hogy tudják rólam, hogy én nem szúrom le nagyon, hanem csak mértékkel. Úgyhogy szerintem az a legnagyobb fegyelem, amikor a bizalomra építhetünk, és egymást kölcsönösen tiszteljük. „Hát ez nem így van” – kaptam meg mindig a választ, mire én mindig úgy válaszoltam, hogy „jó, lehet, hogy nálatok nem így van, de nálunk így van, és működik a rendszer!”

Vallom, hogy bizalom, őszinteség nélkül nem működhet a légierő. Ha valaki ezt nem érti meg, az ne is jöjjön ide dolgozni. Ez az alapja."

Ilyen jellem volt tehát Kun József. Egy, a hivatása iránt teljes mértékben elkötelezett, nagy tudású, bölcs mindazonáltal emberséges, melegszívű, őszinte ember.

Utolsó képem Kun Józsefről a 2018-as évi CSRP találkozón készült. (Bővebben: Egykori Csapatrepülők találkoztak - Veszprém, 2018.06.14.)


Kik ismertek, hangodat és mosolyodat sohasem felejtik! Isten nyugosztaljon Józsibácsi! 
Örök szárnyalást a végtelen égszínkék fellegekben! 


Fájó szívvel búcsúzik Tőled:
Horváth Bence 
(szerkesztő)

Megjegyzések